Belső szabadság

Tizenhét éves koromban a barátom anyja megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Világcsavargó, válaszoltam. Hobó, a régi, Jack London-i értelemben. Később megnéztem A pármai kolostorból készült nagyszerű filmet, Gérard Philipe főszereplésével, mely úgy kezdődik, hogy robog egy hintó a sziklás észak-itáliai tájon, és a sziklák közül egyszer csak leugrik egy útonálló. Az utasok a pisztolyukhoz kapnak: "Ki vagy?" (Én legalábbis így emlékeztem évtizedekig.) Mire ő meghajol, köpenye lobog a szélben, nagy karimás kalapját leveszi, grandezzával meglóbálja, és azt mondja: "Ferrante Palla, szabad ember". Attól kezdve azt gondoltam: ez akarok lenni! Szabad ember! Közben eltelt több mint ötven év, és azóta is próbálok, igyekszem az lenni. Remélem, hogy az is vagyok. De legalábbis úton vagyok a szabademberség felé.

Mindig el akarják venni a külső szabadságunkat, ez legkésőbb az iskolába lépéssel megkezdődik, de sokszor már az óvoda is fenyeget - ami viszont mindig megmaradhat, ha kimunkáltuk magunkban, az a belső szabadság. Már a magzati korban kezdődik ennek megalapozása az örömteli biztonság megadásával - ami ilyenkor még az anya örömteli biztonságérzetét jelenti. És aztán: tudok-e a gyerekemnek továbbra is örülni, vagy szorongok, és ez a szorongás őt is görcsbe rántja? Netán "tanításoknak" esem áldozatul, és elhatározom, hogy ezt a kis lényt erre vagy arra fogom "terelni"? Tudok-e őszinte maradni? Akkor is, ha baj van? Ha éppen elválunk vagy valaki beteg a családban? Tudom-e hagyni, hogy ő felfedezze önmagát, a maga világát és a világot maga körül, vagy azt hiszem, hogy mindent nekem kell megszerveznem? Tényleg: mi az, amitől nekem kell megvédenem őt? Észreveszem-e, ha tőlem beteg a gyerek? Vajon agresszívvé kell-e őt nevelnem ebben az agresszív világban, hogy sikeres legyen? (Semmiképpen!)

Hogy újra és újra jelen tudjak lenni a magam és a gyerekem életében, ehhez a mindig fenyegetett, de mindig újra kiküzdhető belső szabadság kell.